A minap kaptunk legkedvencebb koordinátorunktól egy e-mailt hogy az egyik sidreriának szülinapja lesz. Ez gyanús volt már elsőre, mert miért kell ezt ekkora dobra verni. Ám rövid guglizás után kiderült a turpisság. A Lavaderu (nem tudom van-e köze a lavadero spanyol szóhoz, ami mosodát jelent 🙂 ) nevű étterem-sidreria úgy ünnepli minden évben a szülinapját – idén szám szerint a 10.-t – hogy csapra ver vagy jó 2500 liternyi sidrát tartalmazó hordót, és ezt tapassal körítve ingyen szétosztogatja. No hát ebből mi sem maradhatunk ki… 😛
A kocsma maga az óváros talán leghangulatosabb terén van, ami telis tele volt emberekkel, meg sidrával, meg skótdudás dobos asztúr zenekarral, meg sidrával, meg lufikkal, meg sidrával, meg tapassal, meg sidrával. Kifejezetten vicces és ugyanakkor szürreális kedd délutáni program 🙂 . De nagyon kellemes volt.
Már réges rég tervezgettünk egy szörfös kirándulást. Nemrég úgy döntöttünk, eljött az ideje. Túlságosan nem terveztünk meg semmit. Összeállítottuk a csapatot, név szerint Richardot és Raphaelt vittük magunkkal. Így négyfelé oszlottak az úti költségek.
A csapat Átus nélkül
Megegyeztünk, hogy a lehető legalacsonyabb költségvetéssel próbáljuk megoldani a dolgot, ezért beinvesztáltunk egy sátorba vagy 30 garast. Rettentően romantikus tervekkel vágtunk neki Galícia partvidékének. Vadkempingezés a tengerparton, tábortűz, gitármuzsika, miegymás:). Kicsit lassan sikerült elindulnunk, ezért mire elértük Galíciát, már igen közel volt a naplemente. (Mellesleg megjegyezném, hogy ez mostanában már igen erősen fél kilenc után zajlik mifelénk.)
A legígéretesebb sátrazóhely parkolója
Tehát délutáni szörf lekésve, keressünk gyorsan valami helyet a sátornak, mert sötétben elég rizikós felállítani. Ki tudja mi/ki mellett ébred az ember a világosban. Ez azonban sokkal nehezebbnek bizonyult, mint mi azt a lakásban álmodozva képzeltük. Spanyolország partvidéke igen csak be van építve. A tábortűz meg ugye messziről látszik. Végül is sikerült egy félsziget tövében, a homokdűnék között találnunk egy olyan helyet, ami nem látszott sehonnan csak a tengerről. Itt Attila és Raphael nekiláttak a sátorverésnek, amíg mi Richarddal elmentünk tűzifát keresni. Egyik nehezebb feladatnak bizonyult, mint a másik. Hál’ istennek mire mi Richarddal megérkeztünk igen mérsékelt mennyiségű zsákmányunkkal a szomszéd ligetből, a sátor már állt. Cseréltünk, Richard maradt, Atus jött velem újabb adag fáért, de most már megpróbáltunk egy benzinkutat, hátha nekik van rendes tűzifájuk. No meg persze elemlámpánk sem volt, azt is kellett hozni egyet:). Sajnos tűzifa nem volt a benzinkúton, de kaptunk egy pofás kis elemlámpát, ami nem elemmel megy, hanem rázni kell, hogy világítson. Azért visszafelé ez egyik nagy szemetes mellett találtunk egy kidobott raklapot is, ami később tökéletes tápláléknak bizonyult a visszatértünkre épp pislákolni kezdő tűznek. Innentől minden rendben volt.
Így elbújtunk a legközelebbi település elől
Homok, tűz, haverok, óceán. Kell ennél több???
Ahogy megálmodtuk: gitárszó, tábortűz, nacho vacsi, egy két sör, majd a helyi éjszakai horgászokkal beszélgettünk egy keveset, akik nagyon kedvesek voltak. Éjjel valami elképesztő mennyiségű izé lepi el a partot. Mindenen másznak, ugranak, kicsit az ászkákra emlékeztetnek. Richard szerint valami bolha félék, és csípnek is, de szerintem ez csak valami városi őő akarom mondani tengerparti legenda lehet, mert nem csípték meg egyikünket sem.
Tengerparti izék. Ha tudjátok mi ez bátran irjátok meg kommentbe
A reggel csodás volt. Arra ébredni, hogy a tenger zúg, és a hajnali nap éppen kezd hosszú árnyékokat vetni a visszahúzódó dagálytól még nedves partra egyszerűen meseszép.
Erre kelni nem kutya dolog
Miután magunkhoz tértünk, gyorsan szörföztünk egyet, amíg még senki sem volt a parton, majd szedtük a sátorfánkat:) és irány Pantin, ahol minden évben világbajnokságot rendeznek, –> jól lehet szörfözni. De persze nem. Minden előrejelzés dacára, alig páran voltak a vízben, mindenki a partról leste, hogy most miért is nincsenek rendes hullámok. Mi be sem merészkedtünk. És innentől kezdetét vette kálváriánk. Az összes környékbeli szörfözésre alkalmas helyet végigjártuk, de sehol sem volt az igazi. Végső elkeseredésünkben visszamentünk még a legjobbnak tűnőre, ahol a fiúk be is mentek kicsit pancsolni, de én olyan fáradt voltam a vezetéstől, meg a nem túl sok alvástól, hogy úgy döntöttem szundizom kicsit a homokban a napon, had barnuljak. Hirtelen arra ébredtem, hogy didergek. Körülnéztem, és egy felhő takarta el a napot. Nem volt kicsi, de ártalmatlannak tűnt elsőre. Az óceán parton azonban egészen máshogy viselkednek a felhők, mint odahaza szoktak:). Itt nem jönnek-mennek, hanem csak úgy a semmiből egyszer csak ott lesznek. Ez is így tett, és ahelyett hogy ment volna valamerre, egyre csak nőtt és nőtt, mígnem akkora tejfölben úsztunk, hogy alig lehetett látni valamit. Eközben szegény Attila is olyan balszerencsésen esett rá a deszkájára a vízben hogy beletört a hátsójába a saját finje.
Ekkora köd lett pillanatok alatt
Elég hamar megfogalmazódott mindanyiunkban, hogy ez így nincs rendjén. Esőben mégsem jó kempingezni, főleg nem egy 30 eurós sátorban. Kezdett felmerülni az azonnali hazamenetel kérdése. Végül aztán maradtunk. Sátrat vertünk, és eleredt az eső…
Napsütésben mégjobb lett volna
Itt nem lesz tűzrakás. Begubóztunk a sátorba, Richard bedurrantotta a vízipipáját, Raphael pedig ismét pengetett egy kicsit. Aztán megvitattuk nézeteinket a környezetvédelemről, és elaludtunk. Másnap még mindig rossz idő volt, és az előző napi bolyongást folytatva, végigjártuk a maradék partokat, de még most sem találtunk semmit. Így aztán 800km 3nap és 1 szörfözés után hazajöttünk. Összességében jól éreztük magunk azt hiszem, de mindenképpen sokat javított volna a dolog fényén, ha megtaláljuk a tökéletes hullámot:). De unokáknak mesélni való élmény volt az biztos…
Végre sikerült elcsípnünk a pávát a madarasparkból, amint elkápráztatja környezetét. A kép minőségére magyarázat, hogy sajnos nem erre készültünk, és borús is volt az idő. Ékeskedjen itt is, minden anyuka tiszteletére.
Szóval ott hagytuk abba, hogy haza kellett mennünk, és sajnos Szabócs nem jöhetett vissza velünk…:( Így hát felmerült a kérdés, mi lesz az albérlettel. A kisebb keresése máshol kettőnknek fel sem merült, azt hiszem érthető okok miatt:) így hát pénzünket kímélendő, lakótársat kerestünk. Isten igaziból nem is mi kerestünk, ő pottyant be hozzánk. Erasmusos körökben hamar elterjedt, hogy üresedés van nálunk, így az egyik német srác megkérdezte, hogy esetleg nem lakhatna-e nálunk a pajtása, aki most jön a következő félévre. Megbeszéltünk egy közös találkozót, megittunk egy sört, és közben ismerkedtünk. A srác német, beszél angolul meg spanyolul, így legalább két és fél nyelven tudunk kommunikálni, ő is mérnök, és kocsival jött. Nem is akármilyennel, egy ugyan olyan kombi Passattal mint mi, csak az övé egyel régebbi generáció, 180 euróért vette, benzines, és működik. És a legmeggyőzőbb érv mellette: ő is szörfözik. Így lett az új lakótársunk Raphael.
Raphael az új lakótársunk
Első benyomásra minden rendben volt vele. Aztán a furcsa dolgok is felszínre kerültek. Például nem eszik nagyon húst. Nem teljesen vegetáriánus, mert ha nincs más megeszi a húst is, de inkább zöldségeket eszik. Nincs kisujja az egyik kezén, hozott magával egy kb. 10 éves NAGY számítógépet, és régi fajta fenős borotvával borotválkozik, hogy spóroljon. Persze ezek alapjában véve egyáltalán nem elítélendő dolgok, de mégis így együtt furcsán hatottak elsőre. Aztán ahogy teltek múltak a napok, kiderült hogy egy teljesen normális jó szándékú srác, csak egészen másvilági értékrendekkel. Nem repül sehova, mert a repülők nagyon szennyezik a környezetet, és az egész életét abban a filozófiában éli, hogy a lehető legkevesebb nyersanyagot használja fel. Hogy észrevétlenül éljen a bolygón. Alapvetően szép gondolat, de véleményem szerint ez nem megoldás a mindenféle mostanában divatos „globálisfelmelegedésjégsapkaolvadásvilágvége” problémákra. Leginkább a valláshoz tudnám hasonlítani. És hát ugye a vallás szabad dolog. Ezt mindannyian így gondoljuk, úgyhogy békében együtt élve jól megvagyunk. Néha beszélgetünk az ilyen dolgokról, vitázgatunk, de konfliktusunk nem nagyon van. Főleg nem ezekből a dolgokból:). Alapvetően azt hiszem egyáltalán nincs rossz lakótársunk. Főleg más emberek lakótársas történeteit hallva:).
Isten hozott minden kedves látogatót az „új” blogon! Megpróbáltam a régiből mindent átmenekíteni ide, talán sikerült is. Ennyit a technikai dolgokról :). Legelső sorban egy régi elmaradásomat szeretném itt most törleszteni. Az előző bejegyzésben említett bufonesről. Pár nappal miután írtam róla, még mielőtt hazamentünk volna, jött egy tisztességes „swell” egy elég magas ár-apállyal és láss csodát:
Rettentően jól szórakoztunk. Egészen elképesztő elemi erővel és utasszállító repülőket meghazudtoló hanggal törtek fel a több tíz méter magas vízoszlopok, mi meg csak rohangásztunk közöttük mint kis óvodás lányok, amikor viháncolva pancsolnak a szökőkútban. Életre szóló élmény volt az biztos. Csak ajánlani tudom mindenkinek.
…Bizony sok ár-apály lezajlott már mióta utoljára hírt adtam magunkról. Autócskánk komoly életmentő műtét (mely megérdemel egy külön posztot) újra vígan szeli a spanyol sztrádát. És Látogatóink is ismét vannak, Nóri a Szabi nővére és barátja Tomi személyében. Így kirándulunk is. A minap például megmutattuk nekik Covadongát. Itt a Dáviddal is jártunk már, így lusta disznó módjára egy kalap alatt írok mindkét kirándulásról:). Covadonga egy kis falucska a Picos de Europa hegységben. De nem is ez az érdekes, hanem hogy 722-ben Don Pelayo, minden spanyolok atyja, itt aratta első győzelmét az elnyomó mórok felett, ezzel elindítva a reconquistát. Így ezt a helyet nagy becsben tartják. Van egy nagyon szép templom a völgyben, és egy egész érdekes szent barlang, ahová Pelayot eltemették.
A barlang bejárata egy szokványos barlang, de a terme nyitott a szabadba, es az aljából egy vízesés fakad. Inkább itt egy kép, így érthetőbb:).
Sajnos legutóbbi látogatásunk alkalmával víz hiányában nem volt mi essen, de azért így is volt min legeltetni a tekintetünket. Szembe van egy nagy hegy, látványosan kígyózó turistaösvénnyel a tetejéig. Ezt Dávid szerette volna megmászni, de hál istennek kihagytuk. Hál istennek, mert egyrészt én nem vagyok az a hegymászó típus, másrészt meg a végén jobb program kerekedett ki belőle. Autóba ültünk és elmentünk megnézni Lagos de Covadongát, Covadonga tavait. Ez két tó a szomszéd hegy tetején. Név szerint Enol és Ercina. Mesés hely, a látvány magáért beszél.
A felfelé vezető út pedig egy pofás kis szerpentin, ami rendszeresen szakasza a Vuelta a Españana bicikliversenynek. A mi szempontunkból sokkal érdekesebb volt a kilátás. Több parkoló is volt út közben, és amikor Dáviddal voltunk nagyon tiszta időnk is volt. Még a tengert is látni lehetett.
Sajnos Nóriékkal nem volt ekkora szerencsénk. Ugyan szép napsütéses idő volt, de a párás levegő miatt az óceánt már nem lehetett látni. Balszerencsénkre még az út is le volt fagyva az árnyékosabb helyeken. És mivel nem volt semmi, ami megállítson bennünket az út szélétől vagy 8 centire levő szakadékba csúszástól, úgy döntöttünk inkább kihagyjuk.:( Kárpótlásul viszont hazafelé beugrottunk Llamesbe. Itt valami egészen vicces természeti jelenség lakik. A magas sziklafal a parton tele van kisebb nagyobb járatokkal, amik a tetejétől leérnek egészen a tengerig, így ahogy hullámzik a tenger spanyolul bufones-nek nevezett gejzírszerű dolog keletkezik:). Ha elég nagyok a hullámok és épp dagály van, egész biztosan ki is lő a víz a járatokból, mert minden tele van a környéken száraz moszatokkal, de amikor mi jártunk ott csak szuszogott a föld, mintha valami hatalmas sárkány aludna odabent. Ide még egész biztos visszamegyünk egyszer, ha olyanok lesznek a tengeri viszonyok.
No. Hát újra itt :P. Az elmúlt két hónap egész mozgalmas volt. Legmeghatározóbb mozzanata első látogatónk volt, Dávid személyében. Szülinapom előtt pár nappal érkezett, és két hétig a vendégünk volt. Jártunk vele hegyen-völgyön, árkon-bokron át. Asturias egy igazán változatos vidék. Pillanatok alatt teljesen más táj terülhet a szemünk elé. Ezt gondolom már láttátok Atus fényképein. A következő pár posztban kirándulásaink élményeit próbálom monitorravetni, nem feltétlenül időrendben:). Kezdésnek jöjjön az egyik legfelfoghatatlanabb kiruccanásunk. Egyik reggel úgy döntöttünk elmegyünk síelni… Kicsit furcsán néztünk még önmagunkra is, mert a sípálya 80 km-re volt, itt mifelénk meg épp 13 fokot mutatott a hőmérő. De hát miért is ne? Felöltöztünk, rendesen ahogy illik. Sínadrág, nagykabát, kesztyű sapka. Kicsit furcsán néztek ránk az utcán, amíg az autóig elértünk, de hát van ilyen:). Irány San Isidro! 80km vízszintesen, több mint 2 függőlegesen, hajrá! Ahogy egyre magasabbra értünk, egyre hűvösebb lett, és az eső is eleredt. Az esőt hamarosan felváltotta a hó, és a hegycsúcsok is kezdtek őszülni. Mire felértünk a hágó legmagasabb pontjára, tisztességes téli táj fogadott bennünket.
A sípályák ugyan zárva voltak, de ez a Szabihoz hasonló eltökélt embereket nem zavar…:) Deszka a hón alá, futás fölfele. Bár a kezdeti lelkesedés a második csúszás után komoly légszomjba csapott át. Azért az Attila is ment egyet. Mi a Dáviddal – sokkal moderáltabb vérmérsékletünk lévén – lentről figyeltük őket. Inkább csak kamerázgattunk, és gyönyörködtünk a havas tájban. Persze a végére becsúszott egy kis hógolyózás is. Alant látható a mozgóképes összefoglaló:
Íme az utazásunkról készült videószösszenet. Sajnos Youtube bácsiék újrakonvertálták, és ez némi minőségvesztéssel járt…:( De feltöltöm majd rendes letölthető jó minőségben is. Addig is jó mozizást.
Update: Végre felért a videó rendes minőségben is, ide kattintva letöltheted. (~180Mb)
Gondoltam vetek pár sort a táplálkozásunkról, mivel mostanában kevés dolog történik. Egyrészt megjött ma az ősz, igen vastag felhőréteggel a hátán, másrészt vagy itthon kuksolunk, vagy szörfözünk, vagy suliban vagyunk. Na jó, néha megiszunk egy két sidrát, vagy sört Richardal meg a haverjával, akit nem tudunk, hogy Hectornak, Larsonnak, vagy Fredriknek hívnak-e vagy mindháromnak:).
Szóval az első napokban leginkább pizzán, szendvicsen és mindenféle büfében kapható eleségen éltünk. Aztán ahogy szép lassan ismertük meg a környéket, sorra találtuk meg a boltokat. Az első igazán ismerős a Lidl volt. Gondoltuk akkor veszünk csirkehúst, mert ott biztos olcsó, de elképedve konstatáltuk, hogy 8 euró környékén mozog kilója. HAJ-HAJ… Mit fogunk így enni. Ám elkeseredésünk hamar örömtáncba torkollt, amint felfedeztük, hogy a tenger gyümölcseinek igen széles választéka, az otthoni, és a csirke árakhoz képest nevetségesen olcsón, mindenféle kiszerelésben kapható:P. Polip, tintahal, kagyló, kisrák, nagyrák, cápa, kardhal, sepia, még nagyobb rák, tonhal, ördöghal, tarisznyarák, hüvelykagyló, tőkehal, lazac, pisztráng, és még sokáig sorolhatnám mi minden, a létező összes kiszerelésben, az élőtől, a megpucolt-felszeletelt-lefagyasztottig, az egy szelettől a kilós zsákig mindenhogy. És _mind_ olcsóbb, mint a csirke:). Legtöbbjük 4 euró körüli kilógrammonkénti áron. Kulináris mennyország! Kivéve persze szegény Szabinak. Ugyan hősiesen végigkóstolt mindent, de igazán egyik sem ízlett neki. Ő sok pizzát eszik, meg azért néha csinálunk csirkét is. Eddig a legbajnokabb csirkét amúgy ő csinálta, mustáros hagymás pácban HOTPAN-nel:). És kárpótlásul a sok halevésért, ígértem neki egy burritot is, ezzel még adós vagyok. Csak hát a tejföl, na az aztán nincs. Még csak a közelében sem semmi. Ami ránézésre a legjobban hasonlított rá az a cukrozott natúr joghurt volt. Persze cukrozott mivoltára csak miután a húsra borítottam derült fény. De hát lassan csak megtanulom, hogy olvassam el ami előttem van…
Tintahal, rák és kagyló
Tonhal steak
Tintahal porontyok…
…de ééédi:)
Nyestcápa steak. Isteni finom.
HotPan a’la Szabi
A jó színű rizs az első lépés a rendes paella felé
Tegnap előtt pedig elment az áram. Olyannyira, hogy a biztosíték ami leoldott konkrétan elszenesedett, és meghalt. Így az egész lakásban áram nélkül voltunk. Illetve az igen érdekes vezetékezésnek köszönhetően az összes konnektor, az összes lámpa, és minden áram nélkül maradt, kivéve a sütőt, a mosogatógépet és a hűtőszekrényt. Ez nagy szerencse volt, mert éppen a vacsorát főztük a Szabival.
Sötétben főzés. Felhívnám figyelmetek a tagadhatatlanul informatikus világításra a szekrényről: USB led lámpa PDA-ról táplálva:)
Evés után sötétségre kárhoztatva nyugovóra tértünk. Másnap világosban, mérnökök révén, nekiláttunk a biztosítékcserének. Haha! Mérhetetlen szakmai tudás ide, fiatalos optimizmus oda, fázisceruza nélkül mégsem állhatunk neki. Gyorsan leszaladtunk venni egyet. A szomszéd utcában van egy szerelvénybolt (vagy mi a neve:)). Itt természetesen senki nem beszélt angolul, így spangyarul vásároltunk egy fázisceruzát egy euróért. Majd kb. 7 perc múlva megjelentünk ugyanott a szénné égett biztosítékkal. Szegények igen megriadtak, hogy mit csinálhattunk, de megnyugtattuk őket, nem mi voltunk, azért vagyunk itt hogy kicseréljék. Mivel ez egy régi fajta biztosíték, nem tudták mit adjanak helyette. Mi meg persze nem nagyon tudtuk elmagyarázni. Erre az egyik ember, aki talán nem is dolgozott ott, megkérdezte messze lakunk –e? Mondtuk, hogy nem. ¡Vamos! Megnézi hova kell. És tényleg eljött megnézte, és elmondta a boltosnak, aki odaadta és azóta van áramunk. Ez a gesztus maximálisan jellemző a spanyolokra. Hihetetlenül jóindulatú mindenki. És épp annyira közvetlenek, amennyire kell:).
Bizony! Ez a saját szörfdeszkám, a saját wetsuitommal. A többieknek is van.
Attila cumója
Szabi és a deszkái:)
Mától minden nap szörfözünk, hogy ne sorvadjanak el az izmaink. Illetve tegnaptól, csak tegnap nem működött a blog és nem tudtam feltenni a képeket.
Irány a víz!
Szóval szörfözni rettentően vicces. Eleve furcsa dolog hogy egy vízből lévő lejtőn csúszik lefelé az ember, mert hát ugye a víz az vízszintes, nem lejt semerre. De ez még mind semmi ahhoz képest, amikor igazán eltalálja az ember a ritmust, és még jó nagyot tol is rajta a hullám:). Persze nekünk még nem megy annyira, de hát csak belejövünk. Összebarátkoztunk Richardal is. Svéd Erasmusos diák, aki Németországban nőtt fel, ott angolul tanult, volt 3 hónapig Ausztráliában, nem tudom már meddig Chileben, most ugye itt van, es megy vissza Ausztráliába tavasszal. Ja és mivel amerikai barátnője van ott is volt már egy keveset:). Éljen a globalizáció!:). Richard is szörfözik, Ausztráliában tanult meg. Vele voltunk ma is, így van aki segít ha valamit nagyon nem jól csinálunk. A legtöbb gondunk a bevergődéssel akad, mert át kell jutni azokon a hullámokon, amik hátán később ki akarunk jönni. Erre mindenféle technika létezik, ezeket próbálgatjuk, de ez idáig leghatásosabbnak, a „kivárjuk a hullámcsendet” taktika bizonyult.
Fáradtan hazafelé
Amúgy természetesen járunk iskolába is, csak az nem érdekes és izgalmas:), arról nincs mit írni vannak óráink, eddig csak előadások, gyakorlatok jövő héten kezdődnének, de mint mindenhol itt sem kezdődik egyszerűen az év, nincs elég hely a termekben, az új időpontok megnyitása pedig időbe telik. Pont úgy mint otthon:) Jaj, most hogy kinéztem az ablakon jut eszembe hogy legkedvencebb húgomnak üzenem, hogy most már csak egy ernyő van az égen, de amikor mi is kint voltunk volt vagy 5 :P. Most viszont elmegyek és kitakarítom a mikrót, mert tegnap popcornt csináltam, és természetesen kis híján leégettem az egész konyhát… Azóta picit büdös van és furcsa színe van a mikrónak belülről.
Érdekesség: ma gondoltuk suli előtt szörfözünk egyet, fel is keltünk, de mivel délelőtt fél 9-kor még korom sötét volt, úgy döntöttünk inkább szundizunk még kicsit. Cserébe este 7 körül még világos van.
Ma ünneplik a spanyolok Amerika felfedezésének 515. évfordulóját. Nemzeti ünnep lévén, minden zárva van, így nekünk sem voltak ma óráink. Elméletileg kirándulni mentünk volna Erasmus kereteken belül, de későn jeleztük hogy mennénk, és nem volt hely a buszon. Így maradtunk itthon. Gondoltam írok kicsit a lakásról. Pontos levelezési címünk:
Avenida de Rufo García Rendueles, 181 izquierda 33203, Gijón, Spain
A piros kis kockával jelzett házban lakunk
Tehat az első emeleten lakunk, a baloldali lakásban. Közvetlenül a Don Pelayo-ról elnevezett kávézó fölött, ami amint már említettem, a tulajdonos tulajdonát képzi a lakással egyetemben:). Portásunk volt nekünk is, de csak az első héten láttuk és akkor sem tudtunk rájönni milyen rendszer alapján dolgozik. Az elmúlt pár napban kezdjük igazán belakni szerény hajlékunkat. Vettünk szárítót, megjárattuk a porszívót, elmostunk minden tányért már, sőt a Szabi még a fürdőkádat is újrafúgázta. (Valami helyi szakember a penészes fúgára húzott egy réteg átlátszó szilót. Kicsit gusztustalan volt.) Én személy szerint kezdem nagyon megszeretni a lakást, de bátorkodom azt állítani hogy a többiek is. Ideális az elrendezése, a mérete, es nagyon jó hogy van két fürdő. A szobák elosztásán nem vitáztunk sokat. Atusé lett a fiú szobája, ami tele van menő szörfös poszterekkel, nagy asztala van, de cserébe ez a legkisebb. Én bevállaltam a lány szobáját, ami lényegesen nagyobb, mint az Attiláé, cserébe viszont lila a tapéta, kevésbé menő izmos férfiakkal van teleragasztva, de van egy mini-hifi. A félmeztelen fiúkat letakarva száradó törölközővel egész lakható:). Szabié a legnagyobb szoba, a szülők hálója. Francia ágyban alhat, és még függönye is van, cserébe jézus minden mozdulatát szemmel tartja. Minden falról legalább egyszer:).
A nappali
A nappalink kellemes, két kanapé, kis dohányzóasztallal, TV-vel és immáron kábelmodemmel:). A kilátás innen a leg szemet szúróbb, bár minden szobából szinte csak a tenger látszik.
És ezt látjuk evés közben
Szóval hatalmas szerencsénk van hogy itt lakhatunk. A konyha jó nagy, ketten kényelmesen el lehet benne fötörni. Amíg nem volt rendes internetünk csak a konyha ablaknál volt lopható kódolatlan wifi. Ilyenkor előfordult, hogy mindhárman egyidejűleg huzamosabb időt töltöttünk ott.
Tolvajok:)
Hát itt lakunk, és most elmegyek, iszom egy sangriát, Christof Colon egészségére.
Egy viszonylag korai kelés után, érzékeny búcsút vettünk a hostelünktől, és megegyeztünk, hogy többet nem alszunk ott. Lesz, ami lesz, mi ma lakást találunk! Kicsit még kómásan elindultunk az autóval az ingyenes parkolási lehetőség felé, ami a nem tengerparti lakáshoz egész közel, a mellette lévő park túl oldalán van. Letettük az autónkat, és némi ajzószer után néztünk koffein formájában, a parkban lévő helyes kis kávézó kinti asztalai között. Ám hirtelen lerohantak bennünket. Szó szerint ellepték a helyet.
Gyöngy tyúk invázió
Eleinte csak valami gyöngy tyúk féleségek, de amint a szomszéd asztaltól az első darab kekszet a földre dobta egy hölgy, megjelentek mindenféle madarak. Kacsa, liba, sirály, kiskacsa, nagykacsa, ludak, galambok, sőt a végére még egy csapat páva is befutott. Nem tudom ki látott már hasonló állatokat közelről, de ezek nem kicsik. Mellesleg gyönyörűek is, és viccesen totyognak, futnak, mozgatják a fejüket. Azonnal megtetszett a park, így elhatároztuk, hogy a kávéval végezvén átsétálunk rajta. Találtunk benne egy tavat, ahol még több madár volt, meg egy keltetőt is, ahol kisebb madarak voltak ketrecekben, és végül, de nem utolsó sorban egy játszóteret is:).
Nem lehetett ellenállni a kísértésnek
Ez rém vicces volt:)
Miután feltöltődtünk, megnéztük még egyszer a park melletti lakást kívülről. Mi a Szabival azonnal beköltöztünk volna, de a tulaj csak este ért rá, az Attila pedig erősködött, hogy keresgéljünk még hátha találunk egy tengerpartit, ahol nem tesznek ki holmi hangoskodásért. Keresési algoritmusunk működése nem volt túl bonyolult. Elindulunk végig a part mentén és minden házba, kávézóba, boltba és egyéb létesítménybe bemegyünk és megkérdezzük. Egészen használhatónak tűnt a módszer, mivel a legelső kávézó tulajdonosa azzal fogadott bennünket, hogy neki van egy kiadó lakása pont itt fölöttünk. Hozta a kulcsokat és megnéztük. Szerelem első látásra. Ők lakhattak itt, nem is olyan régen. Az egész teljesen berendezve. Három szoba, egy nappali étkezővel, két fürdőszoba, és egy konyha mosógéppel, mosogatógéppel, szárítógéppel, mikróval hűtővel, és komplett tányér pohár és étkészlettel. Még mosópor is volt:). Ja és a konyhát kivéve minden ablak a tengerre néz. Gyanús volt, hogy ez lesz a nyertes, de azért végigfutottunk még a parton és megkérdeztük van-e kiadó albérlet, hátha jobbat találunk még ennél is. Nem hogy jobbat, de semmi mást nem találtunk. Vissza mentünk, és letettük az első hónap bérét meg a kauciót. Otthont találtunk.
Érkezésünk után rögtön nekiálltunk szállást keresni. Persz elsőre csak valami hostelt. Visszatérő motívumként most én felejtettem otthon a listát a Gijóni hostelek címéről:). De végül is egész gyorsan leszűkítettük a kört 2-re, aminél végülis a kicsit szocabbat választottuk, amelyből viszont a kikötőt láttuk.
Gyorsan kifizettuk az aznap éjszakát, nehogy valaki elvigye előlünk, de megbeszéltük, hogy a lehető legkevesebbet tartózkodunk az aprócska koszos szobánkban. Cuccainkat is szigorúan a kocsiban tároltuk. Csak akkor vittük föl, ha mi is a szobában tartózkodtunk. Amúgy első benyomásra a város nagyon szimpatikus volt. Kedves vidám emberek, széles egyirányú utak, tengerparti sétány, mellette kétszer két sávos úttal, meg iylesmi:). Miután kivártuk hogy közvetlenül a hostel előtt felszabaduljon egy hely, odaálltunk, és autónkat biztonságba tudva elindultunk, hogy igyunk egy sidrát. (Teljesen józanul azért mégsem lehet hostelben aludni:)). Meglepően élénk a vasárnap esti élet erre felé. A sidra pedig A helyi ital. Mint bajoréknál a búzasör. Amolyan almabor féle, de talán inkább murci. Picit szénsavas, zavaros, savanykás nedű 7-8% körüli alkohol tartalommal. Úgynevezett sidreria-kban nagy kb 4-5 decis poharakba töltik, egész különleges módon. A rendelhető mennyiség kizárólag egy üveg, egy pohárral. Az üvegből csak a csapos tölthet, méghozzá oly módon, hogy a poharas kezét a lehető legmélyebre ereszti, míg az üvegest feltartja a feje fölé, ameddig csak bírja. Az így keletkező jó méteres űrt kell áthidalnia vékony sidra sugárral úgy, hogy nem néz oda, és persze lehetőleg minél több végezze a pohárban. Egészen érdekes látvány, és az íly módon átlevegőztetett sidra sokkal finomabb, mint például amit én töltök:). A pohárba egész keveset illik tölteni, amit viszont azonnal meg kell inni. Utána a pohárt továbbadva megkérni a csapost az újabb töltésre. Első este ilyen hasznos tudományokkal gazdagabban hajtottuk hálózsákra fejeinket. Másnap, kipihenve 2000 kilómétert, indultunk neki az intéznivalóknak. Első utunk az Office of International Relationships-be vezetett, ahol legnagyobb meglepetésünkre vártak ránk, fényképes jelentkezési lapunk is ott volt, sőtt a kedves ifjú hölgy még picit angolul is beszélt. Mindenféle papírokon meg elintézni valókon kívül egy lapot is adott melyen volt 5 albérlet hirdetés. Kettőt rögtön kizártunk a mérete miatt, de a másik három egészen szimpatikus volt. Ártatlan angyali tekintetünkel sikerült elérnünk hogy ez a kedves hölgy felhívja nekünk mindhármat. Az első már elkelt, de a másik kettővel egyeztettünk időpontot késő délutánra. Az első egy nagyon korrektül fölszerelt felújított lakás volt, egy hatalmas park mellett, kb 4 utcányira a parttól. A második egy hatodik emeleti lakás volt egy közvetlenül a parton fekvő saját portással rendelkező márványlépcsős házban, elképesztően gyönyörű kilátással.
A baj csak a méretével volt. Nem lett volna saját szobája mindhármunknak. De még talán ezt is elviseltük volna ha nem lett volna nagyon lelakott, és legfőképpen ne lett volna a szerződésben, hogy Gijón törvényhozo attyai milyen mértékben tisztába vannak a zaj káros hatásaival, amit 900 euróig terjedő pénzbírsággal büntethetnek. És a szerződés szerint ilyenkor a főbérlő azonnal minden egyéb következmény nélkül felbonthatja a szerződest. A tulaj pedig kifejezetten felhívta erre a pontra a figyelmünket, mert sok öreg lakik a házban. Na hát szép slamasztikában ülünk. Vége a napnak, szállás sehol, és két olyan lakást találtunk, amelyek közül képtelenség választani. Az éjszakát ismét a hostelben töltöttük…
Csodás nap virradt ma! Bekötötték a rendes broadband internetet albérletünkbe 😀 Végre a szobámból kényelmesen írhatok, anélkül hogy a konyha ablakon kellene kilógnom:).
Szóval aludtunk egy jót. Másnap egészen időben felkeltünk, gyors zuhi, és irány reggelizni. Kontinentális reggelink, a szoba árába volt kalkulálva, ami kimondottan jól esett mind hármunknak. Gyors tanácskozás közben kitaláltuk hogy a Ferrari múzeum és Monaco közé beiktatunk még egy állomást, Cinqueterre sokak által leírhatatlanul gyönyörűnek titulált faluját. Megnéztük gyorsan a GPSben hogy még egészen útba is esik, csak nem autópályán. Gondoltuk ez nem baj, spórolunk egy kicsit, és bizonyára az oda vezető út is gusztusos lehet. Elindultunk hát a Ferrari múzeumba, amit már tegnap szállás/wifi keresés közben egyszer megtaláltunk. Ez sokkal nagyobb volt mint a Lambó, ellenben 10 eurónk bánta. Nembaj, megérte. Gyönyörű régi és új Ferrarik tucatjai között mindenféle relikviák, berendezett box, és nem utolsó sorban komplett motorok voltak kiállítva. Talán a legnagyobb hatással mégis a kipufogók voltak mindhármunkra, amit az alábbi képek remélem érthetővé tesznek:). Persze a Turbók sem voltak kutyák.
Enzo
A leendő tulajjal;)
Az összes F1-es Ferrari egy rakáson
F1-es motor
5-1 leömlő
Aprócska turbó egy korszakból ami már sosem lesz…
A múzeum után belefogtunk valamibe amit lehet hogy nem kellett volna. Legalább is nem így. Elindultunk Cinqueterre felé. Az út egész jól indult, amíg meg nem láttunk egy testesebb hegyet magunk előtt. A GPS képernyőjéről kiderült, hogy ezen bizony át kell hágnunk. Rendes hegyi szerpentin, majdnem mint nyáron a bajor Alpokban. A különbség csak annyi volt hogy most Olaszországban voltunk. És bizony az olaszoknak egész más fogalmaik vannak az útépítésről, mint német kolegáiknak. Eleinte még csak csak működött a dolog, de ahogy egyre magasabbra értünk, egyre keskenyebb, rosszabb, kacskaringósabb, és meredekebb útféleségen kellett tova haladnunk. Ezt szegény sherpává avanzsálódott autónk kevéssé tűrte jól. Hiába erőltette a ritkás levegőt turbó a tüdejébe, hiába voltak lábain erős mintázatú téli papucsok, mindúntalan olyan érzésünk volt benne mindhármunknak mintha a következő métert már nem lenne képes megtenni. Igyhát hol egybe, hol kettőbe, sikeresen átvergődtünk hegyen völgyön.
Vagy másfél óra és 60 kilóméter múlva, egyszer csak vége lett az útnak. Ekkor komolyan fontolóra vettük hogy Cinqueterre festői szépsége nem baj ha kimarad az életünkből. DE NEM! Kitartó fiatalok vagyunk, nehéz félév áll előttünk, nem futamodhatunk meg a második napon! Egy gyors „újratervezés” és megvolt a B útvolnal. Mitöbb, egy Cinqueterre–> táblát is találtunk. Felkapcsoltunk harmadikba és adj neki! Kicsivel később diadalittasan vonultunk be Cinqueterre apró hegyi falujába.
Autónkat egy istálló mellé parkolva, néminemű séta után úgy vélem megtaláltuk a helyi kilátót. Nem rossz, nem rossz, de nem értjük mi ebben az olyan gyonyorű, amit nem lehet szavakba önteni.
Illetőleg Szabi hiányolta a vizet is, mert mintha ilyet is hallott volna már a helyrol. Mivel a völgyben vízcsobogást hallottunk, úgyvéltük ott lehet valami kis vízesés, de nem akartuk egyedül hagyni az autót nagyon hosszú időre, meghát ugye lusták is vagyunk, így elindultunk vissza az autóhoz. A kövekkel tűzdelt földúton szembejött egy igazi traktor. Benne egy igazi aranyos vidám olasz falusi bácsival, aki amint meglátott bennünket megállt és kiszólt a traktorból, már már nevetve a vidámságtól. Nem értettük pontosan mit mondott, de körülbelül a „Hát ti meg ki fia-borja vagytok, és mit kerestek itt?” kérdés hangozhatott el. Mi ugyanolyan vidámsággal kézzel lábbal magyaráztuk hogy Cinqueterre legendásan lenyűgöző faluját jöttünk megnézni. Erre ő mégvidámabb lett, itt ott már hahotázott is, es bólogatott hogy igen ez itt Cinqueterre. Még valamit az autópályáról is karattyolt, de ez már nem érdekelt bennünket. Érzékeny búcsú után ki ki ment a saját dolgára.
Újra úton… Úticél a Monacói hercegség. Ismételt hegyi hágózás és szerpentinezés után végre autópályán haladtunk újra. Már a tengerpart mentén haladtunk, és éppen azon tanakodtunk hogy vajon hogyan is gondolhattuk hogy 2600 km-t utazunk olyan utakon mint az előzőek, amikor hirtelen elállt mindhármunk szava. Hatalmas CINQUE TERRE tábla mutatott a tengerpart felé. Ebben a pillanatban világossá vált számunkra, hogy miert is nevetett rajtunk a traktoros, és miért is nem volt olyan szép Cinqueterre mint számítottunk rá. Az egyetlen fentmaradó kérdés az volt, hogy 12 navigációs műhold segítségével hogyan sikerült ennyire mellémennünk a tengerpartnak. Ám a térképet vizsgálva rájöttünk, a műholdak jól működnek, nem hiába hagyatkozik rájuk az amerika hadsereg. Mindössze annyi történt hogy Olaszországban Cinqueterre is meg Cinque Terre is van.
A nyil Cinqueterre, Cinque Terre pedig La Spezia mellett van bal alul a parton:)
Így jár az aki kapkod, és rögtön az első opciót kiválasztja, ahelyett hogy a másodikat is elolvasná. Csalódottságunkat hamar orvosolta Genova immáron tényleg lenyűgöző szépsége. Innentől kezdve alagútak és viaduktok váltakozó sorozata vezetett egészen Monacóig. Na hát Monaco tényleg durva… Már az oda vezető út is leírhatatlanul gyönyörű, dehát Monte Carlo az valami egészen nem is tudom.
Még a hegytetőn, lábunk alatt sok sok euróval
Mesebeli, álombeli, hihetetlen, lenyűgöző, fényűző, pazar, lélegzet elállító, és még nem is tudom micsoda egyszerre. Gyanús hogy rátett egy lapáttal a látványra a szombat este is, de ennyi csillogás, villogás, drága dolog és burzsuj hujegyerek egészen sokkoló hatással van a magunk fajta egyszerű magyar parasztra:). Elfáradt az ujjam, beszéljenek kicsit a képek:
Valami kis vityilló tövében
Ez már nem múzeum. Itt vásárolni kell nem nézelődni.
A híres Rascas kanyar tövében
Csak meg lett a Carrera GT spotting is
Fő tér
Miután kinézelődtük magunkat, ugyláttuk itt az ideje némi meleg táplálék hasunkba tuszkolásának. Szabi tegnapi második kívánságának kielégítése érdekében beültünk egy pizzériába. Jó, jó nem olasz, de majdnem. Az utcán ülve majszoltuk 20 eurós margarita pizzánkat, miközben szótlanul nézegettük az elhaladó autókat. Maserati Coupe, 7 méteres Limó, Gallardo Spider, F430, F360, Quattroporte, stb. A sort csak néha bopntotta meg egy egy alantas 750Li vagy egy uj S klasse. Teli hassal, sétálgattunk még kicsit a kikötőben, ahol láss csodát yacht kiállítás volt.
Nekem senki ne mondja hogy van annyi pénz amivel már nem lehet mit kezdeni. Tovább sétálva rá kellett hogy döbbenjünk hogy itt nem akarunk tényleg semmiképp megszállni. Azthiszem érthető:
Itt kéne építési vállalkozni…
Nem volt még kedvünk elindulni semerre, leültünk egy padra. Ahogy ücsörögtünk és bambultunk rájöttünk hogy valami szórakozóhely mellett lehetünk, mert sorba jöttek a durvábbnál durvább sportautók, tele kipucolkodott korunkbeli suttyókkal.:)
Jump in my car!
Itt annyira belefeledkeztünk az ülésbe, hogy észre sem vettük, hogy hirtelen éjjel fél 1 lett… Menni kéne, de hová? Közös megegyezés alapján arra jutottunk, hogy én vagyok egyedül fáradt, így életbe lép a B terv. Nem alszunk Monaco környékén, és mivel az autópályáról úgysem látjuk a francia Riviérát, nem baj ha éjjel megyünk végig rajta. Destination Barcelona. Én javarészt átaludtam az éjszakát, amíg a többiek felváltva vezettek. A napot már spanyolországban láttuk meg újra. Itt cseréltünk is. Atus hátra aludni mert ő volt a legfáradtabb, én meg frissen és üdén a volán mögé.
7 óra környékén érhettük el Barcelonát. Belecsaptunk rögtön a közepébe és megcéloztuk a La Sagrada Familia-t. Nekem egy icipicit csalódás volt, de ettől függetlenül gyönyörű, és jó nagy. És persze építik:).
Nem kicsi
HELÓ!:)
Barcelóna még szürreálisabb volt mint Monte Carlo. No nem a fényűzés miatt. Egyszerűen, csak vasárnap reggel 7kor _teljesen_ üres. Hatalmas 4 sávos egyirányú utak, és csak az enyééém:). Jó volt így vezetni. Leszámítva hogy persze Moha bá (az iGO magyar hangja) nem jól tudta melyik utca merre egyirányú, és a fél belváros le volt zárva mert délelőtt futóverseny lesz.
Széles…
… és keskeny egyirányú utcák.
Igen hosszas tanakodás után megegyeztünk hogy kimegyunk Barcelonából, mert féltjük az autót, nehogy feltörjék, és megpihenünk ahol elfogy a szusz mindhármunkból. A biztonság kedvéjért(???) elszaladtunk még elbúcsúzni a Földközi tengertől, ki tudja mikor látjuk újra…
Barcelona playa-ja
Innentől kezdve szinte szó szerint egyenes és sík út vitt Bilbaóig. Spanyolország belseje úgy néz ki, mint a Mars fog 100 év múlva, miután terraformálták. Hatalmas vörös síkságok, néhol öntözéssel zöldentartott termőföldekkel tűzdelve. Az unalmat csak a néhol egy egy domb tetején elhelyezett nagy bikasziluettek törik meg. Meg természetesen a 0. hosszúsági körnek emelt emlékmű.
500 méter és egy másik féltek.
Már csak pár méter
Idegen féltekére értünk a földnek. Aztán szép lassan kezdtek megjelenni a füfélék, később a bokrok, majd mire már fák is díszítették a tályat, hirtelen hegyek nőttek elénk. Ez egyrészt aggodalomra adott okot, olaszországi tapasztalatainkból kiindulva, másrészt rettentő önbizalmmal töltött el bennünket, mert a hegy túloldalán bizonyára az Óceán van. Mire átvergődtünk a hegyen,Bilbaó már érezhető közelségben volt. Navigátorunk szakértelmének köszönhetően gyors kalkuláció után megszületett a döntés, ha már ittvagyunk megér egy két kilóméteres kitérőt a Guggenheim Múzeum. Mi az a mögöttünk lévő 2500-hoz képest. Bilbaó gyönyörű város. Talán a legszebb amit eddig életemben láttam. Gyönyörű rendezett utcák, nagy zöld terek, tisztaság és hát ugye elég masszív mennyiségű titánium gondoskodik a kellemes közérzetről.
A Guggenheim múzeum
Az egyetlen probléma hogy kicsit sok a baszk, akik ugyan első ránézésre nagyon szimpatikus és aranyos emberek voltak, de a híradóban egész másokat mondanak róluk néha. Nem minha előítéleteim lennének, de amíg ottvoltunk is hallottunk egy nagy durranást. Jó jó, elhiszem hogy bányában robbantottak, de jobb a békesség, kocsiba be, és Gijónig meg sem állunk. Gyönyörű óceánparti úton mentünk, bal oldalunkon szép hegyek, jobb oldalunkon pedig a végtelen óceán, mindez káprázatos naplementével fűszerezve. ÉÉÉÉs a hab a tortán: Nagy tábla „Bien venudi en Gijón!”
Üdvözlöm minden kedves szerettemet, barátomat, és ismerőst a blogomon. Innen tudjhatjátok meg hogy s mint megy sorsunk a messzi asztúr hegyeken is túl, de még az óperencián innen. Dehát ide valahogy el kellett jutnunk, úgyhogy elsőként leírom az utazásunkat. Hűséges fegyverhordozónk, miután a tervezett indulás előtt 12 órával széthullott, négy nap gyengélkedés után, egy mondhatni teljes motorgenerálnak köszönhetően, új hengerfejjel várta hogy telepakoljuk, és nekivághassunk az ismeretlennek. Hármunk csomagjai tisztességgel megültették az autót. Nyugovóra tértünk, hogy fél 5kor hajnalba indulhassunk. Ez természetesen 6 órára sikerült, persze önhibánkon kívül:).
Indulááás!!!
De lényeg hogy elindultunk! Irány Sant’Agata Bolognese. Számításaink szerint fél 3ra ott leszunk, és várnak ránk Lamborginiék, hogy körbevigyenek a gyárba, meg a múzeumba. Magyarországon és Szlovénián gyorsan átrobogtunk, hátha odaérünk még. Természetesen a reggeli késést nem tudtuk behozni, ezért a túráról lemaradtunk, de azért a múzeumot megnézhettük. Igen kellemes látvány fogadott bennünket, és még belépőt sem kell fizetni. Igazi gentlemanok:). Néhány kép:
Murcielago LP 640 a portás
Az új Miura
És a régi
A világ talán legszebb autója
Bele ülnék:)
Hogy is van ez?
Megoldás
Lesz még több is csak az Attila még nem hívta elő az ő képeit. Pedig azok szebbek, mint az enyémek… Miután végeztünk a Lambókkal, neki indultunk szállást keresni. Helyesebben wifit, mivel a kinézett szálloda címét egyikünk sem írta fel, de legalább még a nevét sem tudtuk:). Keresgélés közben, megittunk egy igazi olasz cappucinot, teljesítve ezzel Szabi aznapi kívánságát. Persze interneten sem találtuk meg, ígyhát neki indultunk manuálisan keresni. Fortuna istennő kegyes közbenjárásának köszönhetően az első szállodában nem találtunk helyet, de a recepciós felhívott egy másik recepcióst, akiknél volt 3 ágyas szoba. Megmondta a címet, bepötyögtük az iGOba, és 5 perc múlva puha ágyon ültünk az autó pedig zárt parkolóban pihent a cuccainkal a puttonyában.
A szállásunk (klikk a képre)
Kicsit beszélgettünk még a loungeban, es 11 körül elmentünk aludni, hogy másnap 9re Maranellóba érjünk, a Ferrari múzeum nyitására. Hát így indultunk el. Írjatok bátran hozzászólást! Maga a blog még eléggé képlékeny állapotban van, alakulgat majd remélem idővel, csak internet hiányában elég bajos. Végezetül még pár kép:
