Ismét úton

Szóval aludtunk egy jót. Másnap egészen időben felkeltünk, gyors zuhi, és irány reggelizni. Kontinentális reggelink, a szoba árába volt kalkulálva, ami kimondottan jól esett mind hármunknak. Gyors tanácskozás közben kitaláltuk hogy a Ferrari múzeum és Monaco közé beiktatunk még egy állomást, Cinqueterre sokak által leírhatatlanul gyönyörűnek titulált faluját. Megnéztük gyorsan a GPSben hogy még egészen útba is esik, csak nem autópályán. Gondoltuk ez nem baj, spórolunk egy kicsit, és bizonyára az oda vezető út is gusztusos lehet. Elindultunk hát a Ferrari múzeumba, amit már tegnap szállás/wifi keresés közben egyszer megtaláltunk. Ez sokkal nagyobb volt mint a Lambó, ellenben 10 eurónk bánta. Nembaj, megérte. Gyönyörű régi és új Ferrarik tucatjai között mindenféle relikviák, berendezett box, és nem utolsó sorban komplett motorok voltak kiállítva. Talán a legnagyobb hatással mégis a kipufogók voltak mindhármunkra, amit az alábbi képek remélem érthetővé tesznek:). Persze a Turbók sem voltak kutyák.

Enzo

A leendő tulajjal;)



Az összes F1-es Ferrari egy rakáson




F1-es motor

5-1 leömlő


Aprócska turbó egy korszakból ami már sosem lesz…

A múzeum után belefogtunk valamibe amit lehet hogy nem kellett volna. Legalább is nem így. Elindultunk Cinqueterre felé. Az út egész jól indult, amíg meg nem láttunk egy testesebb hegyet magunk előtt. A GPS képernyőjéről kiderült, hogy ezen bizony át kell hágnunk. Rendes hegyi szerpentin, majdnem mint nyáron a bajor Alpokban. A különbség csak annyi volt hogy most Olaszországban voltunk. És bizony az olaszoknak egész más fogalmaik vannak az útépítésről, mint német kolegáiknak. Eleinte még csak csak működött a dolog, de ahogy egyre magasabbra értünk, egyre keskenyebb, rosszabb, kacskaringósabb, és meredekebb útféleségen kellett tova haladnunk. Ezt szegény sherpává avanzsálódott autónk kevéssé tűrte jól. Hiába erőltette a ritkás levegőt turbó a tüdejébe, hiába voltak lábain erős mintázatú téli papucsok, mindúntalan olyan érzésünk volt benne mindhármunknak mintha a következő métert már nem lenne képes megtenni. Igyhát hol egybe, hol kettőbe, sikeresen átvergődtünk hegyen völgyön.

Vagy másfél óra és 60 kilóméter múlva, egyszer csak vége lett az útnak. Ekkor komolyan fontolóra vettük hogy Cinqueterre festői szépsége nem baj ha kimarad az életünkből. DE NEM! Kitartó fiatalok vagyunk, nehéz félév áll előttünk, nem futamodhatunk meg a második napon! Egy gyors „újratervezés” és megvolt a B útvolnal. Mitöbb, egy Cinqueterre–> táblát is találtunk. Felkapcsoltunk harmadikba és adj neki! Kicsivel később diadalittasan vonultunk be Cinqueterre apró hegyi falujába.

Autónkat egy istálló mellé parkolva, néminemű séta után úgy vélem megtaláltuk a helyi kilátót. Nem rossz, nem rossz, de nem értjük mi ebben az olyan gyonyorű, amit nem lehet szavakba önteni.

Illetőleg Szabi hiányolta a vizet is, mert mintha ilyet is hallott volna már a helyrol. Mivel a völgyben vízcsobogást hallottunk, úgyvéltük ott lehet valami kis vízesés, de nem akartuk egyedül hagyni az autót nagyon hosszú időre, meghát ugye lusták is vagyunk, így elindultunk vissza az autóhoz. A kövekkel tűzdelt földúton szembejött egy igazi traktor. Benne egy igazi aranyos vidám olasz falusi bácsival, aki amint meglátott bennünket megállt és kiszólt a traktorból, már már nevetve a vidámságtól. Nem értettük pontosan mit mondott, de körülbelül a „Hát ti meg ki fia-borja vagytok, és mit kerestek itt?” kérdés hangozhatott el. Mi ugyanolyan vidámsággal kézzel lábbal magyaráztuk hogy Cinqueterre legendásan lenyűgöző faluját jöttünk megnézni. Erre ő mégvidámabb lett, itt ott már hahotázott is, es bólogatott hogy igen ez itt Cinqueterre. Még valamit az autópályáról is karattyolt, de ez már nem érdekelt bennünket. Érzékeny búcsú után ki ki ment a saját dolgára.

Újra úton… Úticél a Monacói hercegség. Ismételt hegyi hágózás és szerpentinezés után végre autópályán haladtunk újra. Már a tengerpart mentén haladtunk, és éppen azon tanakodtunk hogy vajon hogyan is gondolhattuk hogy 2600 km-t utazunk olyan utakon mint az előzőek, amikor hirtelen elállt mindhármunk szava. Hatalmas CINQUE TERRE tábla mutatott a tengerpart felé. Ebben a pillanatban világossá vált számunkra, hogy miert is nevetett rajtunk a traktoros, és miért is nem volt olyan szép Cinqueterre mint számítottunk rá. Az egyetlen fentmaradó kérdés az volt, hogy 12 navigációs műhold segítségével hogyan sikerült ennyire mellémennünk a tengerpartnak. Ám a térképet vizsgálva rájöttünk, a műholdak jól működnek, nem hiába hagyatkozik rájuk az amerika hadsereg. Mindössze annyi történt hogy Olaszországban Cinqueterre is meg Cinque Terre is van.

A nyil Cinqueterre, Cinque Terre pedig La Spezia mellett van bal alul a parton:)

Így jár az aki kapkod, és rögtön az első opciót kiválasztja, ahelyett hogy a másodikat is elolvasná. Csalódottságunkat hamar orvosolta Genova immáron tényleg lenyűgöző szépsége. Innentől kezdve alagútak és viaduktok váltakozó sorozata vezetett egészen Monacóig. Na hát Monaco tényleg durva… Már az oda vezető út is leírhatatlanul gyönyörű, dehát Monte Carlo az valami egészen nem is tudom.


Még a hegytetőn, lábunk alatt sok sok euróval

Mesebeli, álombeli, hihetetlen, lenyűgöző, fényűző, pazar, lélegzet elállító, és még nem is tudom micsoda egyszerre. Gyanús hogy rátett egy lapáttal a látványra a szombat este is, de ennyi csillogás, villogás, drága dolog és burzsuj hujegyerek egészen sokkoló hatással van a magunk fajta egyszerű magyar parasztra:). Elfáradt az ujjam, beszéljenek kicsit a képek:

Valami kis vityilló tövében

Ez már nem múzeum. Itt vásárolni kell nem nézelődni.

A híres Rascas kanyar tövében

Csak meg lett a Carrera GT spotting is


Fő tér

Miután kinézelődtük magunkat, ugyláttuk itt az ideje némi meleg táplálék hasunkba tuszkolásának. Szabi tegnapi második kívánságának kielégítése érdekében beültünk egy pizzériába. Jó, jó nem olasz, de majdnem. Az utcán ülve majszoltuk 20 eurós margarita pizzánkat, miközben szótlanul nézegettük az elhaladó autókat. Maserati Coupe, 7 méteres Limó, Gallardo Spider, F430, F360, Quattroporte, stb. A sort csak néha bopntotta meg egy egy alantas 750Li vagy egy uj S klasse. Teli hassal, sétálgattunk még kicsit a kikötőben, ahol láss csodát yacht kiállítás volt.


Nekem senki ne mondja hogy van annyi pénz amivel már nem lehet mit kezdeni. Tovább sétálva rá kellett hogy döbbenjünk hogy itt nem akarunk tényleg semmiképp megszállni. Azthiszem érthető:

Itt kéne építési vállalkozni…

Nem volt még kedvünk elindulni semerre, leültünk egy padra. Ahogy ücsörögtünk és bambultunk rájöttünk hogy valami szórakozóhely mellett lehetünk, mert sorba jöttek a durvábbnál durvább sportautók, tele kipucolkodott korunkbeli suttyókkal.:)

Jump in my car!

Itt annyira belefeledkeztünk az ülésbe, hogy észre sem vettük, hogy hirtelen éjjel fél 1 lett… Menni kéne, de hová? Közös megegyezés alapján arra jutottunk, hogy én vagyok egyedül fáradt, így életbe lép a B terv. Nem alszunk Monaco környékén, és mivel az autópályáról úgysem látjuk a francia Riviérát, nem baj ha éjjel megyünk végig rajta. Destination Barcelona. Én javarészt átaludtam az éjszakát, amíg a többiek felváltva vezettek. A napot már spanyolországban láttuk meg újra. Itt cseréltünk is. Atus hátra aludni mert ő volt a legfáradtabb, én meg frissen és üdén a volán mögé.

7 óra környékén érhettük el Barcelonát. Belecsaptunk rögtön a közepébe és megcéloztuk a La Sagrada Familia-t. Nekem egy icipicit csalódás volt, de ettől függetlenül gyönyörű, és jó nagy. És persze építik:).

Nem kicsi

HELÓ!:)

Barcelóna még szürreálisabb volt mint Monte Carlo. No nem a fényűzés miatt. Egyszerűen, csak vasárnap reggel 7kor _teljesen_ üres. Hatalmas 4 sávos egyirányú utak, és csak az enyééém:). Jó volt így vezetni. Leszámítva hogy persze Moha bá (az iGO magyar hangja) nem jól tudta melyik utca merre egyirányú, és a fél belváros le volt zárva mert délelőtt futóverseny lesz.

Széles…

… és keskeny egyirányú utcák.

Igen hosszas tanakodás után megegyeztünk hogy kimegyunk Barcelonából, mert féltjük az autót, nehogy feltörjék, és megpihenünk ahol elfogy a szusz mindhármunkból. A biztonság kedvéjért(???) elszaladtunk még elbúcsúzni a Földközi tengertől, ki tudja mikor látjuk újra…

Barcelona playa-ja

Innentől kezdve szinte szó szerint egyenes és sík út vitt Bilbaóig. Spanyolország belseje úgy néz ki, mint a Mars fog 100 év múlva, miután terraformálták. Hatalmas vörös síkságok, néhol öntözéssel zöldentartott termőföldekkel tűzdelve. Az unalmat csak a néhol egy egy domb tetején elhelyezett nagy bikasziluettek törik meg. Meg természetesen a 0. hosszúsági körnek emelt emlékmű.

500 méter és egy másik féltek.

Már csak pár méter

Idegen féltekére értünk a földnek. Aztán szép lassan kezdtek megjelenni a füfélék, később a bokrok, majd mire már fák is díszítették a tályat, hirtelen hegyek nőttek elénk. Ez egyrészt aggodalomra adott okot, olaszországi tapasztalatainkból kiindulva, másrészt rettentő önbizalmmal töltött el bennünket, mert a hegy túloldalán bizonyára az Óceán van. Mire átvergődtünk a hegyen,Bilbaó már érezhető közelségben volt. Navigátorunk szakértelmének köszönhetően gyors kalkuláció után megszületett a döntés, ha már ittvagyunk megér egy két kilóméteres kitérőt a Guggenheim Múzeum. Mi az a mögöttünk lévő 2500-hoz képest. Bilbaó gyönyörű város. Talán a legszebb amit eddig életemben láttam. Gyönyörű rendezett utcák, nagy zöld terek, tisztaság és hát ugye elég masszív mennyiségű titánium gondoskodik a kellemes közérzetről.


A Guggenheim múzeum

Az egyetlen probléma hogy kicsit sok a baszk, akik ugyan első ránézésre nagyon szimpatikus és aranyos emberek voltak, de a híradóban egész másokat mondanak róluk néha. Nem minha előítéleteim lennének, de amíg ottvoltunk is hallottunk egy nagy durranást. Jó jó, elhiszem hogy bányában robbantottak, de jobb a békesség, kocsiba be, és Gijónig meg sem állunk. Gyönyörű óceánparti úton mentünk, bal oldalunkon szép hegyek, jobb oldalunkon pedig a végtelen óceán, mindez káprázatos naplementével fűszerezve. ÉÉÉÉs a hab a tortán: Nagy tábla „Bien venudi en Gijón!”

Megérkeztünk…

Leave a Reply